|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 12 találat | lapozás: 1-12 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Haynal Imre 1994. november 10.Dr. Lichtenberger György, az orvostudományok kandidátusa a találmányára kapott jogdíjból létrehozta az Erdély és a Szent Rókus Kórház betegeiért és orvosainak továbbképzéséért elnevezésű alapítványt. A kisebbségi orvosok továbbképzését szeretné elősegíteni. Kezdeményezéséhez csatlakozott a Haynal Imre Egészségtudományi Egyetem, valamint az Állatorvostudományi Egyetem, az ünnepélyes megállapodás szept. 8-án történt. Nemcsak lehetőségünk, hanem erkölcsi kötelességünk is kell hogy legyen ez a segítségnyújtás - mondta dr. Lichtenberger György. A nagy gyógyszergyárak kétmillió forintos támogatást adnak az alapítvány céljaira. A továbbképzések koordinálása a Szent Rókus Kórházban történik. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), nov. 10./1995. június 12.Benkő Samu emlékezett arra a három kiváló professzorra, akiknek köszönhető a kolozsvári magyar egyetem megmaradása: Miskolczy Dezső /1894-1978/ rektornak, Buza László /1885-1969/ prorektornak, a nemzetközi jog professzorának és Haynal Imre /1892-1979/ híres belgyógyásznak, az orvosi kar dékánjának. Családi gondokkal küszködtek, egyedül éltek, de keményen helytálltak, nem menekültek el, a helyükön maradtak. 1944. szept. 17-én megnyitották az egyetemi tanévet. Okt. 11-én vonult be a szovjet hadsereg a városba, három nap múlva, okt. 14-én megjelent a nagyszebeni román egyetem rektora és felszólította Miskolczy Dezső rektort az egyetem átadására, hasonlóképpen Haynal Imrétől Tataru nagyszebeni professzor a belgyógyászati klinika azonnali átadását kérte. Haynal a kérést megtagadta. Az egyetem tanácsa nevében Miskolczy Dezső rektor a szovjet városparancsnoksághoz írt levelében a magyar lakosságra, továbbá arra hivatkozva, hogy Kolozsvár túlnyomó többsége magyar, sürgős intézkedést kért a magyar egyetem további működéséhez, mivel a román egyetemi küldöttek birtokba vették az egyetemet. A szovjet parancsnokság gyorsan intézkedett: a szebeni professzoroknak és a többi román hivatalos személynek el kellett hagyniuk Kolozsvárt. Ugyanakkor a parancsnok felszólította az egyetemet munkája folytatására. 1994. dec. 1-jén megkezdődtek az egyetemi előadások. A három professzor vezető szerepe akkor ért véget, amikor a román király alapító okirata nyomán a nevelésügyi miniszter ideiglenes bizottságot nevezett ki az egyetem ügyeinek vezetésére. Csőgör Lajos rektor Nagy Géza és Venczel József személyében két olyan igaz embert vett maga mellé, akikkel biztosította a visszavonuló Miskolczy-Buza-Haynal triumvirátus szellemiségének továbbélését. /Magyar Nemzet, jún. 12./1995. június 30.Csőgör Lajos professzor, a Bolyai Tudományegyetem első rektora emlékezett vissza a háború utáni időkre. Az egyetem folytatta tevékenységét a szovjet csapatok bevonulása után. A román közigazgatás 1945 márciusában bevonult Észak-Erdélybe. A román fél arra hivatkozott, hogy erdélyi egyetemről van szó, azt nem képviselhetik magyar állampolgárságú tanárok, így Miskolczy Dezső, Buza László és Haynal Imre helyett Pásztai Géza, Jordáky Lajos, Vescan Teofil és ő, Csőgör képviselték a magyar egyetemet a tárgyalásokon. 1945. jún. 3-án neveztek ki egy háromtagú bizottságot /Demeter János, Jancsó Béla és Csőgör Lajos/ az egyetem megszervezésére. Heves vitát folytattak az egyetemről, az épületekről. Az orvosi kar nem kapta vissza épületeit, klinikáit, így az orvostudományi kar két vonattal Marosvásárhelyre költözött. Kolozsváron és Marosvásárhelyen 1946. febr. 9-én megnyitották a magyar egyetem új félévét. A tanárok javaslatára Csőgör Lajost nevezték ki rektornak. A prorektor György Lajos, a Katolikus Státus elnöke lett, az egyetemi tanács tagjai közé került a szerzetes Bíró Vencel, a református püspök-helyettes Tavaszy Sándor és a kommunista Gaál Gábor. 1948-ban a marosvásárhelyi orvosi kar önállósult, Csőgör lett a rektora, a Bolyai Tudományegyetem élére pedig Balogh Edgár került. /Beke Mihály András: Ötvenéves volna a kolozsvári Bolyai Egyetem. Beszélgetés az első rektorral, Csőgör Lajos professzorral. = Magyarország, jún. 30./ Előzmény: 1231. sz. jegyzet1995. szeptember 15.Az Erdélyi Múzeum-Egyesület /EME/ orvosi szakosztálya kezdeményezésérére háromnapos rendezvénysorozat kezdődött Marosvásárhelyen arra emlékezve, hogy a városban 50 éve áll fenn az orvosi egyetem. A megemlékezések színhelye a Vártemplom és a Kultúrpalota, mert az egyetem nem adott otthont számukra. A Bolyai Tudományegyetem orvosi és gyógyszerészeti karát 1945-ben költöztették Kolozsvárról a városba. 1948-ban önálló lett az egyetem. 1962-ben román tagozatot létesítettek az orvosi egyetemen, ennek eredményeként amíg 1965-ben a hallgatók 91 %- a magyar volt, jelenleg már csak 23 %-a. Nincs önálló magyar tagozat Marosvásárhelyen, csak magyar tanulócsoportok működnek. Rektorai, professzorai, végzettjei között olyan kiváló személyiségek vannak, mint dr. Miskolczy Dezső, dr. Haynal Imre, dr. Környei István, dr. Putnoky Gyula, dr. Haranghy László, dr. Csőgör Lajos vagy dr. Mátyás Mátyás. /Magyar Nemzet, szept. 15./ A 91 éves dr. Miskolczy Dezső nyugalmazott egyetemi tanár levelét Ferenczy István színművész olvasta fel. Az egyetem múltját idézte fel előadásában dr. Dóczy Pál professzor, dr. Brassai Zoltán egyetemi tanár, dr. Bocskai István, a fogászati kar előadótanára, dr. Ádám Lajos egyetemi tanár a gyógyszerészeti kar történetéről beszélt. Elmondta, hogy annyira leszűkítették a magyar gyógyszerészképzést, hogy 1992-ben egyetlen magyar gyógyszerész sem végzett. Dr. Gyéresi Árpád egyetemi tanár, a Bolyai Társaság titkára egyetem-történeti monográfiákat ismertetett. - Az elmúlt években több mint kétezer magyar orvos hagyta el Erdélyt. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), szept. 18./1995. december 15.Dr. Obál Ferenc /jelenleg Szegeden él/ pontosította a Magyar Nemzet emlékező cikkét a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem ötven éve történt megalapításának ünneplését: ő nem volt jelen, egészségi okokból. Dr. Obál Ferenc csaknem tíz éven át volt tanszékvezető professzora a Kolozsvárról Marosvásárhelyre áthelyezett egyetemnek, Miskolczy Dezsőn kívül ő volt a leghosszabb ideig egyetemi tanár. Haynal Imre 1945 tavaszán hazatért Budapestre. Szerződéses viszonyban tanítottak, átmeneti ideig például Beöthy Konrád pécsi, Győry György, Krompecher István akadémikus professzorok. /Magyar Nemzet, dec. 15./ Magyar Nemzet emlékezése: 1828. sz. jegyzet.1998. március 21.Tizedik alkalommal osztották ki a Magyar Örökség kitüntető címeket. A Magyarországért Alapítvány kezdeményezte elismerést - amelyet a bírálóbizottság állampolgári ajánlások nyomán ítél oda - ezúttal a Magyar Nemzeti Galériában adták át a szombati ünnepségen. A jubileumi díjkiosztás alkalmával a következő teljesítményeket emelte ki a bírálóbizottság: a Svájcban élő Böröcz József a magyarok szolidaritása és segélyezése érdekében végzett áldozatos szervező munkájával érdemelte ki a címet. A csíksomlyói katolikus közösség és a zarándokok hitet, magyarságot a legnehezebb időkben is megtartó erejéért kapta meg a kitüntetést. Haynal Imre orvosprofesszor a tudomány, a betegek, a magyar haza szolgálatában végzett, nemzedékekre ható, megalkuvást nem ismerő példáját posztumusz részesítette elismerésben a bírálóbizottság. Olasz Ferenc fotó- és filmművészt a népi és szakrális múlt, valamint a jelen újszerű eszközökkel való megjelenítéséért jutalmazta a testület. Sándor György filozofikus humorának töretlen állhatatosságával és morális tartalmával érdemelte ki a díjat, Szokolay Sándor Árpád-házi Szent Margit életéről szóló misztérium-operájával részesült a Magyar Örökség-díjban. Weöres Sándor verseinek páratlan nyelvezete és költészetét generációkkal megszerettető világa szintén része lett a Magyar Örökségnek. A Magyar Örökség díjat első alkalommal 1995 decemberében ítélték oda. Az okleveleket minden évben négyszer - a tavaszi, a nyári, az őszi és a téli napfordulón - adják át. A kitüntető címmel az elmúlt félévszázadban jelentős művészeti, tudományos, műszaki, gazdasági, politikai, valamint a sport területén maradandót alkotott személyeket, csoportokat-közösségeket, műveket és eseményeket ismerik el. A cím birtokosainak nevét minden esetben bejegyzik abba az Aranykönyvbe, amellyel az alapítvány egy "láthatatlan szellemi múzeum" alapjait tette le 1995. december 21-én./MTI, márc. 21./2013. június 5.Dr. Miskolczy Ambrus történész professzor: A történelem sémákkal manipulálAz Eötvös Loránd Tudományegyetem erdélyi származású tanára, az MTA doktora, Felvilágosodás és a reformmozgalom kezdetei Erdélyben címmel tartotta meg első előadását a Szacsvay Akadémián. Az irodalomkutatásban is jeleskedő tudóssal Szilágyi Aladár beszélgetett. Professzor úr Marosvásárhelyen született. Felidézné néhány mondat erejéig a gyermekkora, ifjúsága éveit? Ez számomra szép és fájdalmas kérdés… Erre – a kérdés szerint – minél rövidebben kell válaszolni. Szép volt, jó volt, vége volt. Anyám Marosvásárhelyen meghalt, azután eljöttünk Budapestre. Sok szeretettel emlékszem – többek között – Puli barátomra, Nagy Ferencre, együtt jártunk halászni iskola helyett… Úgy tudom, zsoké lett Bukarestben, az élet elválasztott minket. Apám, Miskolczy Dezső neurológus orvosprofesszor volt, 1940-ben került Erdélybe. Akkor ismerte meg anyámat, Béldi Zsuzsannát, és amikor a kolozsvári egyetemet ki akarták telepíteni, ők maradtak, ő volt a rektor. Aztán az illetékes román hatóságoktól biztatást kaptak, hogy az egyetem változatlanul működhet, folytatták a munkájukat. Az orvosi kart áthelyezték Marosvásárhelyre, de amikor keresztapám, Haynal Imre belgyógyászprofesszor meglátta, hogy hova kerültek, azt mondta, ez egy istálló, és elment… Apám viszont ott maradt 1964-ig. Álmaimban persze sok minden előjön, de jó, ha vigyázunk az álmainkkal. (És az már egy rémálom, ha az interneten látom, hogy gyermekkori barátomról, Spielmann Sebestyén Mihályról szélsőjobboldali nímandok miket írnak. És még fájóbb, ha erre itt, Nagyváradon gondolok, ahol Szabó Dezső úgy érezte, hogy „Itt ütött meg, mint egy reveláció a zsidóság csodálatos teremtő ereje.” Ebből az elveszett – ám, ma is biztatással, emberi melegséggel eltöltő – világból láthatunk viszont valamit akkor, ha a sétálóutca Holnapos-szoborcsoportjára tekintünk, és el-eltűnődünk az ott megjelenített írók egy-egy írásán. Kíváncsi lennék, hogy az internetet antiszemita halandzsával teleszemetelő figurák mit is tudnának Adytól és a szoborcsoporton mellette megjelenített barátaitól idézni.) Egyébként hadd jelezzem: apám Juhász Gyulának orvosa volt, írt is egy elemzést a költő agyvelejéről. Ön még érettségi előtt került Pestre. Akkor már foglalkoztatta a pályaválasztás gondolata, mi determinálta azt, hogy történész legyen? Azt szokták mondani, hogy aki nem ért a matematikához, abból történész lesz. Nem értettem a matematikához, tehát történész lettem. De nem csak ezért. Egy ellenvilágban nőttem fel. Maniunak az apja mondta, amikor a fia magyar tankönyvekből tanult: „jaj, gyermekem, micsoda hazugságokat kell nektek megtanulni.” Ugyanezt a saját bőrömön éreztem, az emberben van valami igazságkeresési szenvedély, nem tudom, hogy miért, lehet, hogy csak bajnak, de lehet, az viszi előre. Igazából történész úgy lettem, hogy Szabad György professzorom megkérdezte, miről szeretném megírni a szakdolgozatomat, s amikor én közöltem, hogy… semmiről. Akkor azt mondta: ezt nem lehet! Szinte kínálta magát az eredete is, hogy főleg az erdélyi dolgokkal foglalkozzon. A mítoszteremtéssel, annak az eszmetörténeti vonatkozásaival is. Ugyanakkor történész létére foglalatosságai közül nem hiányzik az irodalomtörténet sem. Egy ideig Ön vezette az ELTE román tanszékét? Ez a megbízatás hogyan jött össze? Úgy, hogy a román tanszéken kitört némi válság, és nem akadt olyan, aki megfelelő képesítéssel a posztot elfoglalhatta volna. Én akkoriban védtem meg kandidátusi értekezésemet Erdély történetéből, így adódott ez. Az Erdély története című gyűjteményes munkában én írtam a reformkori és az 1848–49-es fejezetet. Meg kell mondanom, én nem vagyok nagy irodalmár, kevés írót szeretek, azokat viszont alaposabban olvasom. Elsősorban Camus-t és Dosztojevszkijt. De azért sokat írtam Kazinczyról, igaz, elsősorban a politikusról, és írtam egy könyvet Bartók nagy költeménye, a Cantata profana geneziséről. Egyébként némileg az erdélyi magyar irodalomban nőttem fel, mert megörököltük egyrészt Sényi Lászlónak, másrészt Bornemissza Karolának az Erdélyi Szépmíves Céh-sorozatát. Abból elég sok kötetet megnéztem, és kialakult valami mély erdélyi illuzionizmus bennem, mert Wass Albert és Nagy István, olyanok, akik nem szerették egymást, és akiket én sem nagyon szeretek most, akkor még egész jól megfértek egymás mellett. Voltak a történelemnek olyan pillanatai, amikor sikerült az embereknek együtt dolgozniuk nemesebb eszmények érdekében. Felemelő, és ez az erdélyi elit-illuzionizmus még most is megvan bennem, időnként ehhez visszatérek, ezzel foglalkozom, holott tudom, hogy amit Tündérkertnek nevezünk, az nem tündérkert vagy nagyon is az. Mert a tündérek nem olyan jóságos, hanem kifejezetten ártó lények, és a kortársak is így értették, ameddig Móricz Zsigmond, illetve előtte Gyarmati Zsigáné ezt a mítoszt ki nem találta. Ezzel, azt hiszem, megérkeztünk a mítoszok világába… Hadd jegyezzek meg még valamit, ami jó cáfolata annak, hogy Miskolczy Ambrus úgymond „nem foglalkozik az irodalommal”: a Várad folyóirat 2011/8-as számában közölt egy érdekes tanulmányt a Mioriţáról, Ballada, folklór, nemzetkarakterológia címmel… Igen, a Mioriţáról írtam egy nagyobb értekezést és egy könyvet, ami most vár megjelenésre. Alkalom szüli a tolvajt, még a Ceauşescu-korban bejártam a budapesti román nagykövetségre, ahol könyveket kaptam. Ugye, az ember sok mindenre képes, annak megvolt a gyöngéd bája. Miután megtörtént a rendszerváltozás, az egyik ottani atyafi, aki hálás volt nekem, hogy bejártam, mert már senki nem állt velük szóba, közölte: eljött az ideje, hogy engem is kinyírjanak, mert… régi módon írom a történelmet, amint azt az Erdély története is tanúsítja. Zárójelben megjegyzem: szerintem Erdély történetét senki nem írta meg korszerűbben, mint ahogy mi tettük. Ezek után, amikor kijöttem, pontosan tudtam, hogy nekem egy olyan értekezést kell írnom, amelyben minden benne van: történelem, irodalom, és az, amit ma transzkulturalitásnak és interkulturalitásnak nevezünk. A Mioriţa ilyen szempontból ideális volt, mert valóban bejárta a világot, a modern mítoszképzésnek alanya, tárgya, alfája és omegája ebben a mi térségünkben. Be kell vallanom, ez a téma egyik kedvenc szórakozásom, az egyik dédapám pásztor volt Bácskában, tehát némi aktív atavizmus is munkált bennem. Milyen a viszonya a román kutatókkal, van, akivel érdemben munkakapcsolatot tud tartani? A magam módján mindig jó kapcsolataim voltak. Ezt részben annak is köszönhettem, hogy apám a Román Akadémiának is a tagja volt, és mondjuk, az eléggé mindenható Ştefan Pascu kollegával egész jól el lehetett beszélgetni az időjárásról, hogy ne beszéljünk másról… Nota bene, még segítette is egy kicsit a kutatásaimat, amennyire tudta, és átszólt a levéltárba, hogy adjanak valami anyagot. Azokkal a román történészekkel van igazán jó kapcsolatom, akik maguk is kutattak a levéltárban. Kialakul egyfajta szolidaritás, még akkor is, ha tudjuk egymásról, hogy bizonyos kérdésekben a véleményünk nem egyezik. A román történetírás mindig is kétpólusú volt. Részint van egy nagyon magas, európai szintű teljesítmény, és hát az ellenpólus az nem egészen ilyen. Számomra, amikor a Ceauşescu-érában, abban a szellemi sivatagban forgolódtam, Henri H. Stahlnak a munkássága volt a vonzó, ahogyan ő e teljesen átpolitizált, átnacionalizált, hiszterizált táj fölé emelkedve, szociológia címén a legjobb, legnemesebb történetírást művelte. Ma pedig ezt az európai csúcsokkal felérő vonulatot Lucian Boia képviseli. Akiről professzor úr többször is írt… Igen, most fog megjelenni egy könyvem, amiben három Lucian Boiáról szóló recenzióm szerepel. Ő pontosan példázza azt, hogy a történelem művészet is, írásművészet. Legutóbb Matei Vişniec nálunk, a Román Tanszéken járt, és arról bölcselkedtünk, hogy az irodalom felől sokkal jobban meg lehet érteni egy országot, mint ha a történetírás felől közelítjük meg. Az irodalom árnyalatokat jelenít meg, a történelem meg sémákkal manipulál. Hadd térjünk rá előadása egyik témájára. Erdélynek a 18. század végén is megvolt a sajátos státusa, ebben fontos szerepe volt az 1796-os országgyűlésnek. Ennek a rendi alkotmányosság visszaállítása volt az egyik fő követelménye. Jól látom ezt? Ez teljesen így van. II. József vezette be a legbrutálisabb reformdiktatúrát, mely Erdélyben volt a legkeményebb. Irgalmatlanul fölszámolta a rendi nemzeteket, sőt, a „szász nemzet” kifejezést be is tiltotta, nem ismerte el csak az erdélyieket, Siebenbürgereket. Fel akarta számolni „a nacionalizmusokat”. A józsefi politikában van valami „ördögi”, az, amit programszerűen vallott: a nagyokat megalázni és elszegényíteni. Ilyen programmal nem lehet csak ellenhatásokat kiváltani. Felülről akarta nivellálni a társadalmat, az állam szolgáivá tenni mindenkit. Az ő ideálja a modern katonai jóléti állam volt, amelyik úgy működik, mint egy hadsereg. A cél az is volt, a háború, a balkáni hódítás. Ebbe csak belebukni lehetett. Anyja többször is meg akarta fosztani a trónöröklés lehetőségétől, az öccse, Lipót meg őrültnek tartotta, miután elolvasta a különböző állampolitikai fejtegetéseit. Kazinczy a feljegyzéseiben leírja: „A József felvilágosodottsága hadnagyocskai felvilágosodás volt, s igen gyakran csak pajzánság.” Volt viszont egy ragyogó reformnemzedék, amelyik bizonyos mérsékeltebb reformokra hajlandó volt, mint azt az 1790-es évek fejleményei bizonyítják. A rendi alkotmánynak a visszaállítása kiindulópont lehetett volna a mérsékeltebb reformpolitika számára. Közbejött a francia forradalom, a francia forradalom radikalizálódása, párhuzamosan a reakció elhatalmasodása. Ami a jakobinus mozgalom elterjedését illeti, Partiumban olyan jeles hívei voltak, mint Kazinczy Ferenc avagy Szentjóbi Szabó László, Erdélyben mennyire volt jelen a jakobinizmus? Hát ez az, amit nem tudunk, tudniillik Bánffy György gubernátor nagyon bölcsen, nagyon okosan eltűntette a nyomokat. Mentek a feljelentések, hogy Erdélyben is hatalmas összeesküvés készül, megalakult a Diána vadásztársaság, egy erdélyi hadsereg felállításának a tervét dolgozta ki. Valószínűleg arra készültek – ahogy a magyarországi jakobinusok is –, hogy adott esetben, ha megjelennek a francia hadak, akkor itt felfordulás lesz, és annak akarták az elejét venni. Térjünk vissza ahhoz a bizonyos 1795-ös diétához. Állandó kérdés volt Erdély uniója a Magyar Királysággal, a magyar nyelv és kultúra helyzete is. Aranka Györgynek a Nyelvművelő Társaság létrehozására vonatkozó javaslata mennyire maradt a kezdeményezés szintjén, mennyire vált közkinccsé? Egy hatalmas fordulatnak vagyunk tanúi. Éspedig a nyelvi nemzet megjelenésének. Hadd idézzük Bessenyeit (ha már Biharban vagyunk): minden nemzetet a nyelve tesz tudóssá. Kialakul az a hangulat, az a meggyőződés, hogy a nyugati kultúrához csak az anyanyelven keresztül lehet fölzárkózni, erre a Nyugat a jó példa, ahonnan a latint száműzték. Azt lehet mondani, a történelmi Magyarországot a latin nyelv tartotta össze, mint „lingua franca”, mert horvátok, szlovákok, magyarok, németek, románok ezen a nyelven értették meg egymást. A nyelvi nacionalizmus radikális fordulat, mely elveti a viszályoknak a magvát is. A kérdés most már az: vajon a magyar nyelvet a latin helyére lehet-e ültetni, és meg lehet-e nyerni a magyar nyelvnek a nem magyarokat? De minden nép a maga nyelvén akar tudós lenni, ezt akarják tenni magyarok, románok, szlovákok, horvátok. Az 1848-49-es forradalomnak az a nagy tanulsága, hogy adott esetben mégis lehet valamilyen kompromisszumot, köztes megoldást elérni. És ami tragikus fejlemény, az, hogy Magyarországot nem sikerült Svájccá alakítani. Lónyai Menyhért azokban a márciusi napokban írja a pozsonyi diétáról: hát igen, elképzelhető, hogy most egy éves polgárháborúnak nézünk elébe, és a végén hazánk valamiféle Svájccá alakul… Ami a reformkort illeti, ugye, Erdélyben is egyre erősebben érződnek a hatásai ezeknek a törekvéseknek. Hadd szorítkozzak csupán két személyiségre, Wesselényi Miklósra és Bölöni Farkas Sándorra gondolok. Mennyire emblematikus alakjai ők ennek a kornak? Ők az igazi emblematikus figurái ennek a kornak. Hadd kezdjem Bölöni Farkas Sándorral. Amerikát megjárja, a könyve óriási siker, Gyulay Lajos írja róla, hogy amerikai utazását még a hentesek is olvassák Kolozsvárt. Egy másik világnak az üzenetét hozza. Nagyjából ugyanabban az időben járja meg Amerikát, mint Alexis de Tocqueville, a francia történész. Tocqueville briliáns, gazdag fejtegetésekben írja le elméletileg azt, hogy az egyenlőség olyan eszme, amely előtt nincs akadály, az egyenlőségi vágy szenvedélye miden akadályt el fog söpörni. A világ arra felé megy. Bölöni Farkas Sándor ugyanezt mondja el, de az empíria felől közelíti meg a kérdést. Amerikában az embereknek csak egyetlen útlevelük van: a természetjog, az egyenlőség – többet ilyen cenzúrai viszonyok között Erdélyben nem lehetett megtenni. Elszorul az embernek a szíve, miért nem alakulhatott ki nálunk – már csak a cenzúra miatt is – olyan magas, disztinktív diszkusszió, mint a franciáknál. Bölöninek még egy gondolatát érdemes kiemelni, mégpedig a naplójából. A lelkiismeret gondolatát, amikor egy képzeletbeli bíróság elé idézi magát, és azt mondja, igen, „más nemzetnek a nyelvét el akartam venni”. Tudniillik előszeretettel melengette a magyarosítási törekvéseket. És megjelent írásaiban a tolerancia gondolata. Bölöni Farkas Sándor abban segít, hogy a tolerancia eszményét ébren tartsuk, és ne felejtsük el. És ami Wesselényi Miklóst illeti, miként sommázná az ő történelmi szerepét? Wesselényi Miklós romantikus hős, a magyar reformmozgalom alapító egyénisége, Kossuthnak a mestere. Wesselényi jelöli ki a reformmozgalomnak az útját, akkor, amikor szembefordul Széchenyivel. Igen, politikai harcot kell vívni, ha az ország nem akar kiszolgáltatott állapotba kerülni. A reformokat nem lehet csak politikai harc útján elérni. Tudniillik ment egy csúnya játék, amelyet II. József úgy mondott: „ha a paraszt nem akar velünk lenni, akkor nekünk végünk van”. Gyakorlatilag az uralkodói hatalom szövetkezni akart a parasztsággal, hogy sakkban tartsa azt a társadalmi réteget, amelyik korszerű alkotmányos berendezkedést kíván. Ez egy az egész térségünkben lezajló játék, Wesselényi ezt ismerte fel, jobbágyfelszabadítással akarta elejét venni. Kossuth már a harmincas években kimondta: előbb-utóbb ki fog törni az európai forradalom. Az ember szabad akar lenni, joga van hozzá. Vörösmarty írta: „Fölfelé megy borban a gyöngy. Jól teszi.” Erdélyi Riport (Nagyvárad) 2013. június 30.Kónya-Hamar Sándor: Adalékok és feljegyzések a Nyírő-ügyhözMég a Nyírő József temetés-botránya előtt került a birtokomba Szerb Antal, az Erdélyi Helikon pályázatát megnyerő – és 1934-ben kötetben kiadott – Magyar irodalomtörténetének hasonmása. Birtokomban volt ugyan egy 1945 után kiadott változat, csakhogy abból eleve hiányzott A mai irodalom c. fejezet 3. alfejezete, Az utódállamok magyar irodalma című és abban Tamási Áron és Nyírő József méltatása is. Volt alkalmam tehát összehasonlítani az eredeti és megcenzúrázott változatot. És végképp elvetni a Hegedűs Géza- és Ungvári Tamás-féle „Nyírő-minősítéseket”, melyek lényegében még az 1945-ben Brassóban megjelenő Népi Egység (a Magyar Népi Szövetség lapja) június 15-i számában és Szász István (későbbi Utunk-szerkesztő) tollából, Isten igájától Hitler igájáig (Nyírő József népáruló író politikai pályájáról) címen megjelent tendenciózus írásra alapoztak. A korabeli elismerés és méltatás tehát nagyon jókor jött! Mert a Bárdi Nándor Az Erdélyi Párt és a regionális politika, Egry Gábor Az „erdélyiség” színeváltozása és Horváth Szabolcs Ferenc Népcsoportpolitika, szociális kompenzáció és gazdasági jóvátétel – A holokauszt Észak-Erdélyben, valamint Elutasítás és alkalmazkodás között című könyvekben leírt vagy manipulált igazságok ugyancsak felkeltették érdeklődésemet, mivel éppen akkor Albrecht Dezső és Vita Sándor, a második, a „nagy” Hitel szerkesztőinek, később országgyűlési képviselőknek és az Erdélyi Párt prominenseinek életét és életművét kutattam. Látókörömbe így került bele időnként Nyírő József is. Az erdélyi, kolozsvári holokauszt-ügyet viszont nem lehetett nem figyelemmel tanulmányozni, hiszen említetteket amiatt sikerült a legjobban besározni. Kezdjük Albrecht Dezsővel. Az említett szerző-hármas nem kisebb dolgot állít, mint azt, hogy Albrecht Dezső (1907–1976) radikális antiszemita volt, és a harmadik magyar zsidótörvényt (1941. évi XV. tc. „a házassági jogról szóló 1894. évi XXXI. tc. kiegészítéséről, valamint az ezzel kapcsolatban szükséges fajvédelmi intézkedésekről”) erőteljesen támogatta, a törvényvitában szerepet vállalt, érvelésében pedig kimutathatóak antiszemitizmusának gazdasági, politikai, demográfiai és ideológiai összetevői. És zsidógyűlöletét az is világosan kifejezi, ahogyan a sárga csillag viselése ellen tiltakozott. Albrecht Dezső nem vett részt a törvény vitájában. Az 1941 tavaszán-nyarán folyó parlamenti szópárbajban az országgyűlési jegyzőkönyvek szerint a vezérszónok Paál Árpád volt. Érvelésével még jelen volt László Dezső, Bánffy Dániel és Braunecher Antal. Vita Sándor emlékirata szerint pedig, azokban a napokban Albrecht Dezső Kövér Gusztáv képviselőtársával próbálta megértetni, hogy amennyiben nem változtat éles véleményén (ellenezte a zsidótörvény erdélyiek szerinti, külön kiegészítését), úgy Teleki Pál miniszterelnök kérésére ki kell zárni az Erdélyi Pártból (ami később meg is történt). Nyírő József nem vehetett részt a vitában, hiszen őt (miután 1941-ben Kolozsvárott megszervezte az EP tagozatát és annak elnöke lett) csak 1942. február 14-én hívja be öt társával együtt Bárdossy László miniszterelnök, a behívott román képviselők üresen maradt helyére. Az 1942-ben megvitatott és elfogadott negyedik zsidótörvény (1942. évi XV. tc) vitájában viszont már szót kért. A vezérszónok Bánffy Dániel, a törvény pedig a zsidóság mezőgazdasági ingatlanjairól és földterületeiről szólt. Nyírő József az országgyűlés 1942. november 20-i ülésén nemzetnevelésről szónokolt, s a „levitézlett liberális zsidó felfogást” bírálta, aminek nyilván semmi köze nem volt a törvényvita tárgyához. Szónoki fogás és szereplés? Feleletként idézhetjük az Országgyűlés jegyzőkönyvéből az inkriminált részletet: „Félre az útból a magyar lelkiségtől idegenkedőkkel. Azokkal, akik az úgynevezett humánum álorcájában a sajtó, az irodalom, a művészet, a lélek és a szellem területén olyan hosszú ideig büntetlenül pusztítottak bennünket a saját hazánkban. Ennek a felfogásnak, ennek a levitézlett liberális zsidó hagyatéknak, ami sok jóhiszemű magyart is megfertőzött köztünk, ennek a burkolt propagandának a magyar életből el kell tűnnie.” Nyírő József 1943. november 24-én felszólalt a honvédelmi költségvetés plenáris vitáján is, és a leventemozgalom hasznosságáról és fontosságáról szónokolt, minden antiszemita utalás vagy felhang nélkül. Ilyesmit azelőtti és azutáni 3-4 felszólalásában sem találni. De térjünk vissza Albrecht Dezső kimagyarázott tiltakozásához. Jóval a törvény zárószavazása után, egy „türelmetlen sárgacsillagos” napirendi pont kapcsán kért szót és mondta el a következőket 1941. december 2-án: „Nem akarom és nem kívánom a sárga folt (Dávid-csillag) kötelező viselésének bevezetését, egyfelől azért, mert ezt túlságosan látszat megoldásnak tartom, de másfelől azért sem, mert e nélkül még elhihetem például, hogy Budapesten itthon vagyok. Goethének egy mondása jut eszembe: »Lasst mich scheinen, bist ich verde.« Legalább látszódj kereszténynek és magyarnak, Budapest, míg tényleg azzá válhatsz. Aki pedig keresztény, az soha nem lehet antiszemita! Tehát nincs keresztény antiszemitizmus. Ne tagadjuk így a kereszténység zsidó eredetét!” Nem ezt idézte később Esterházy János a pozsonyi zsidótörvény vitájában? Albrecht Dezső ezt petíció formájában is benyújtotta, több EP-képviselő támogató aláírásával, így legelsőnek a Kövér Gusztávéval stb. De Nyírő József ezt még nem írhatta alá. Amit ő aláírt¸ az az 1944. április 5-e (a sárga csillag kötelező viselésének premiernapja) után Albrecht Dezső és Mikó Imre által fogalmazott memorandum, melyet a pártelnök gr. Teleki Béla adott át Sztójay Döme miniszterelnöknek. Vita Sándor emlékiratában erre így emlékezik: 1944. március 19-e után az országgyűlésnek már semmi jelentősége nem volt, a jobboldali pártok demagógiája uralkodott itt is és a sajtóban is. Láttuk, hogy ez a helyzet (s a terjedő gettósítás-hír) Erdélyre nézve mennyi veszedelmet rejt magában, ezért Albrecht Dezső, a párt ügyvezető alelnöke és Mikó Imre, a párt parlamenti csoportjának főtitkára, április 5-ke után egy nagy emlékiratot szerkesztettek a miniszterelnökhöz, s ebben szóvá tették, hogy az új kormány teljesen tehetetlen a féktelen demagógiával szemben, az erdélyi problémákkal egyáltalán nem foglalkozik, érveléseinket senki meg nem hallgatja, a zsidókérdést brutálisan kezelik, közéleti férfiakat (zsidók és nem zsidók), köztük képviselőket is, letartóztattak, elhurcoltak, a belpolitikában áldatlan kötélhúzás folyik a pártok között, és uralkodóvá igyekeznek tenni a nemzetiszocialista gondolatot. Ezt az emlékiratot (melyet az EP minden képviselője aláírt) május első napjaiban Teleki Béla adta át Sztójay miniszterelnöknek.” (Vita Sándor önéletírása, kiadatlan kézirat, 118. l.) Az emlékiratot az EP minden képviselője aláírta tehát, így gondolom, Nyírő József is. Nyírő József életének 1942 előtti mozzanataira is szeretném felhívni a figyelmet. Az első az Uz Bence c. regényében a zsidó Róth Sámi alakjának igencsak rokonszenves megrajzolása. A könyv megjelenése után, még 1940 előtt, a nagyváradi Új Kelet című cionista lapban Benamy Sándor szólaltatja meg egy interjú keretében őt és feleségét is, melyben világosan kiáll a zsidóság mellett. Ezt a szöveget meg kellene találni (az Országgyűlés legteljesebb sajtógyűjteményében például) és újra közzétenni. Úgyszintén a Kádár Imre emlékiratát, melyben, akárcsak korábban Ligeti Ernő, mint az egykori Erdélyi Szépműves Céh alapító tagtársára emlékezik, és nem is akárhogyan. Nem hallgathatom el, hogy Kádár Imre rendkívül gyalázatos módon viselkedett például Vita Sándorral 1945 után (aki pedig kiállította számára az életmentő mentesítő levelet Kolozsváron). Nyírő József életében bizonyára nagy élmény volt az 1941-42-es weimari író- és költőtalálkozó, melynek házigazdája maga Goebbels propagandaminiszter, s melynek Szabó Lőrinccel együtt volt meghívottja. Radnóti Miklós naplóbejegyzését szokás rosszindulatúan idézgetni, ám Nyírő József Keleti Újságban közölt háromkolumnás beszámolóját már nem. Pedig érdemes volna. Még akkor is, ha Medvigy Endre irodalomkutató és az újabb Nyírő-összkiadás szerkesztője szerint, ami abban található, az „a házigazda iránti udvariasság szerencsétlen lenyomata”. És most elérkeztünk Ligeti Ernő ügyéhez, melyben Mester Miklóssal és Albrecht Dezsővel együtt, Nyírő Józsefnek is szerepe volt. Rugonfalvi Mester Miklósnak a Magyar Tudományos Akadémia kézirattárában lévő hagyatékában (MX5462. jelzettel őrzött), a Bokor Péternek adott interjújából (Végjáték a Duna-mentén) idézve, a következőket tudjuk meg: 1944. április 30-án nevezik ki államtitkárnak a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumba. Elmondása szerint erre Albrecht Dezső, az Erdélyi Párt ügyvezető elnöke, a Hitel c. folyóirat szerkesztője kérte fel képviselőtársát, Mester Miklóst, mondván, hogy „üresen áll a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumban a politikai államtitkári állás és az Erdélyi Pártnak van felajánlva. Mi nem fogjuk betölteni, benned megbízunk, vállald el!” (Megjegyzem: az 1989-ben elhunyt Mester Miklós 1945 előtt az imrédysta párt képviselője volt. És csak 2012-ben jelenhetett meg az 1971-ben befejezett emlékirata a Tarsoly kiadónál 816 oldalon Arcképek – két tragikus kor árnyékában címen.) A müncheni Új Látóhatár 1985. októberi számában megjelent Zsidókérdés Magyarországon 1944 c. tanulmány igazolja e felkérés előrelátó voltát. „Mester Miklós teljes erővel védelmébe vette a zsidó származású művészeket és írókat. Mindenki, aki beadta kérését a kultuszminisztérium útján megkapta a kormányzói mentesítést.” A Bokor Péternek adott interjújában mondja el Mester Miklós: „Április 2-án hozzám jött Ligeti Ernő erdélyi írónak a felesége. Letartóztatták a férjét és segítséget kért tőlem. Ligeti Ernőt jól ismertem mint kiváló erdélyi írót, publicistát. Megígértem a feleségének, hogy segíteni fogok. Ugyanakkor érkezett hozzám dr. Gyöngyössy István, aki akkor az Egyesült Izzó jogtanácsosa volt, és kérte, hogy újságíró barátját, Arató András publicistát vegyem pártfogásba. A kettőt együtt vettem védelembe. Azonnal táviratszöveget diktáltam Baky Lászlóhoz, hogy engedje ki a letartóztatásból Ligeti Ernőt és Arató Andrást. Megkértem Ligetinét, hogy a távirat szövegét vigye le az Erdélyi Pártba. Őt ismerték ott, és tudták, hogy a férje milyen nagy szolgálatot tett az erdélyi magyar kultúrának, és kértem, szerezzen az enyém mellé még egynéhány aláírást. Visszajött délután két aláírással, Albrecht Dezső és Gaál Alajos írták alá, (…) közben Nyírő is utána küldte aláírását, tehát hárman. Ligetiné megmondta őszintén, voltak még az irodában, akik féltek és nem merték aláírni.(…) Óvatosságból Ligetiné távirat helyett levelet adott fel Baky László címére. Előzőleg lefényképezték a szöveget s az aláírásokat. Talán két nap múlva felhív Baky s megfenyegetett, hogyan merek ilyen levelet feladni a címére. Ekkor megmondtam, hogy az Erdélyi Párt támogatja ezt az ügyet. Két erdélyi íróról, újságíróról van szó. Én is erdélyi vagyok és szolidaritást vállaltam velük. Dühösen lecsapta a telefonkagylót. De az akció tovább folytatódott, mert közben államtitkár lettem és Ambrózynál is közbeléptem. Mind a kettő kikerült az internálásból, és meg is menekültek egészen 1944. október 15-ig.” Időközben Vita Sándort május közepén Jaross Andor belügyminiszter kinevezte kormánybiztosnak, aki Kolozsváron június végéig állíthatta ki a mentesítő leveleket (igazolványokat). Emlékirata szerint, mert Ligeti Ernő nem kérte, Nyírő József levélben kérte Vita Sándortól a Ligeti Ernő, felesége és 13 éves fia, Bíró József művészettörténész és Tamási Áron (második felesége szüleinek) apósáék számára a mentesítő levelet. Vita Sándor Ligeti Ernőéknek és Bíró Józsefnek ki is állíttatta azt – Ligeti Ernő mentesítő igazolványát, 1945 januárjában még a nyilas kormány is tiszteletben tartotta, csak a suhancokból álló nyilas csőcselék nem, ahogyan a Bíró Józsefét sem –, Tamási apósáékat pedig (Endre László tanácsára) beutaltatta Haynal Imre klinikájára, és így menekülnek meg. Amit még a Mester Miklós esetében meg kell említeni, 1982. június 19-i keltezéssel feljegyzést fogalmazott Nyírő József emberi és írói érdemeiről, valamint arról, hogy mi is volt a Magyar Erő című kiadvány. Az MTA kézirattára az MX5462/54 jelzettel őrzi ezt Feljegyzés címmel. Ezt közli teljes egészében Marosi Ildikó az Uz Bence esetei című könyvének előszavában a 8. oldalon: „Ma Nyírő József írói érdemeit elhallgatják, sőt mi több, fasiszta írónak minősítik teljesen igazságtalanul. Nyírő József az első és második világháború közt az Erdélyi Helikon munkaközösségéhez tartozott. Könyveit az Erdélyi Szépmíves Céh Kolozsváron és a Révai Cég Budapesten adta ki. Műveiben egyetlen antiszemita vagy politikai diktatúrát dicsőítő mondatot le nem írt. 1940-ben Észak-Erdély visszatérésekor országgyűlési képviselő lett [csak 1942-ben! – K-H. S.], de soha a parlamentben és sehol másutt politikai beszédet nem tartott. Mint az Erdélyi Párt alelnöke mérsékelt politikai irányzatot képviselt. A második világháború alatt a Magyar Erő című folyóiratot szerkesztette. Ezt a folyóiratot a hivatalos körök a nagyon szélsőséges antiszemita és náci németbarát Rajniss-féle lappal, a Magyar Futárral szemben hozták létre. Igaz, 1944 végén Nyírő József Nyugatra menekült és többé nem tért vissza. De az is igaz – minden ellenkező híreszteléssel szemben –, hogy Nyírő Józsefet 1945-ben Magyarországon nem nyilvánították háborús és népellenes bűnösnek. Ma is mint a legsikeresebb filmet tartják nyilván Nyírő Józsefnek Emberek a havason című filmjét (Szőts István rendezésében, s a Velencei Biennálé kitüntetésével), amely a második világháború alatt készült és többször szerepel jelenleg is a Film Múzeum műsorán Budapesten. Dr. Mester Miklós Budapest, 1982. VI. 19.” Amit pedig a Nyírő József 1944. október 15-e utáni életéről és tevékenységéről tudni lehet: a nyilas puccs után, azok az erdélyi EP-képviselők, akik nem követték Nyugat-Magyarországra az Országgyűlést, Albrecht Dezsőtől, Pál Gáborig mind katonai behívót kaptak. Akik bevonultak, mint például Pál Gábor, elestek, vagy fogságba kerültek, más pedig fütyölt a behívóra, mint Albrecht Dezső, aki felvonult a Mátrába fát kitermelni. De az Erdélyi Párt képviselői közül többen nem mertek lemondani, féltek a katonai behívótól és Sopronig meg sem álltak, mint Nyírő József is, ám nem léptek be a nyilas pártba, hanem a nemzeti frakciók töredékéből létrehozták a Nemzeti Szövetség nevű ellenzéki parlamenti csoportjukat. Ennek a csoportnak lett sajtófelelőse Nyírő József. Az Eleven Újság című propagandaműsor, amely elsősorban az erdélyi és felvidéki menekülteknek szólt, hetente háromszor, hangos bemondóval közölte hír- és tájékoztató anyagát. Az országgyűlési dokumentumok között, és az Országos Levéltárban nem egy eredeti dokumentum található, melyben Nyírő József arról tesz panaszt, hogy a tájékoztató akcióban a nyilasok nemegyszer megelőzték őket korszerűbb rádiótechnikájukkal. Ezért technikai segítséget kér, és hiába. A többi már az emigrációs lét és sors tartozéka. Utóirat: az egyeseknek botrányt jelentő Nyírő-temetésen jelen volt és emlékbeszédet mondott Kövér László, a Magyar Országgyűlés elnöke. Emiatt tiltakozásul Elie Wiesel holokauszt-túlélő visszaadta a Magyar Állam kitüntetését, amire Kövér László azonnal nyílt levélben reagált, és kijelentette, hogy sajnálja, de Nyírő József sem fasiszta, sem antiszemita nem volt, legfeljebb politikába tévedt írója-krónikása az erdélyi székely népnek. S ezt Elie Wieselnek is tudnia kellene, hogy mit jelent, hiszen maga is erdélyi volna. Az erdélyi és „igazi” Elie (Elizier vagy Lázár) Wiesel pedig, ha élne, idén, 2013-ban töltené a 100. életévét. Hiszen nemcsak Grüner Miklós, az auschwitzi és buchenwaldi fogoly- és túlélőtárs – aki több mint 20 éve próbálja bizonyítani, hogy a Máramarosszigeten született zsidó rabtársa 1944-ben 31 éves volt –, hanem Carlo Mattogno olasz újságíró szerint is, a hiteles auschwitzi dokumentumokban, Lázár Wiesel születési adata 1913. 09. 04. Tetoválási száma A-7713. S azt is megállapítja, hogy Elie Wiesel nevű fogoly nem volt Auschwitzban, Elizier Wiesel viszont igen. Ki lehet a „világhírű” Elie Wiesel (sz. 1928. 10., vagy 09. hó 4-én vagy 30-án?), aki a tetovált sorszámot sohasem tudta bal alkar án felmutatni, de holokauszt-túlélőként és íróként Nuit című dokumentumkötetéért 1986-ban Nobel-díjat kapott? Aki a stockholmi díjátadáskor szembesült Grüner Miklóssal, és az nem ismerte fel benne egykori rabtársát, és egy ideig ágytársát a fogolytáborban. Aki magyarul sem tudott (de románul sem), angolul is csak gyengén és francia hangsúllyal, ám igencsak feszélyezték Grüner kérdései, s emiatt azóta is kerüli a vele való találkozást. Grüner viszont könyvet írt az ellopott identitásról: A Nobel-díjazott lopott személyazonosság-története, auschwitzi szám A-7713 címen. Szerinte a 115 oldalas Nuit című könyv, amelyet François Mauriac előszavazott és állítólag stilizált is, nem más, mint Lázár Wiesel És a világ hallgat című, Buenos Airesben 1955-ben megjelent jiddis nyelvű, eltulajdonított könyve, ami eredetiben még 224 oldalas volt. Grüner Miklós ma 85 éves, és jelenleg Svédországban, Malmöben él. Sem Izrael kormányánál, sem az USA illetékeseinél, sem az FBI-nál nem talált meghallgatásra. De a Magyar Országgyűlés vezetőségénél sem, amikor 2010 elején Elie Wiesel Köves Slomó meghívására Magyarországra érkezett, és az ország-gyűlésben is szót kapott. Az ülésvezető elnök akkor Balog Zoltán mostani miniszter volt. Akkor Grüner Miklós is leutazott Budapestre, de meghallgatásra nem talált, s mi több, Köves Slomó rabbi hazug antiszemitának és történelemhamisítónak nevezte, amiért a megrágalmazott a Budapesti Bírósághoz fordult, nem elégtételért, de azért, hogy végre kiderüljön: ki rejtőzik az Elie Wiesel név mögött. S ebben, 2012. január 24-én, az először ülésező Fővárosi Bíróság sem segített. Pedig az igazságot megelőlegezve a Wiesel-kérdésben, Grüner ügyvédje, Bősze Ferenc is nyílt levelet intézett Köves Slomóhoz a Magyar Hírlapban, és ugyanott Tarnóczky Anita is foglalkozott ezzel a „furcsasággal” S akkor ez így hogy van? címmel. Arról írt tulajdonképpen, hogy miért is hallgatnak a magyar hatóságok?! Még a kegyeletsértő, tiltakozó gesztus s a magyar állami érdemrend visszaküldése után is! Ki fog-e derülni valaha, hogy mi lett az igazi, erdélyi Elizier (Lázár) Wiesel sorsa, aki idén lenne 100 éves? S hogy hány éves is a névbitorló, egykori izraeli újságíró? Mert, hogy nem a századikat tapossa, az biztos! És az is biztos: ma még nem tudjuk, kicsoda is valójában Elie Wiesel, és ő sem tudja, hogy ki volt Nyírő József! De hogy ki volt Nyírő József, azt ma már Madridtól Székelyudvarhelyig mi, magyarul írók és gondolkodók, olvasók és beszélők, biztosan és nagyon jól tudjuk! Művelődés (Kolozsvár) 2014. november 11.Embermentés a vészkorszakbanA budapesti Szent Margit Gimnáziumban rendezett „Embermentés a vészkorszakban”című konferencia megnyitásakor Bácsfainé Dr. Hévizi Józsa számszerűen, tényekkel alátámasztva is bemutatta azt a hősies küzdelmet, amelyet papok és szerzetesek végeztek zsidó embertársaik megmentése érdekében. E heroikus munkában százötven pap és szerzetes vett részt, akik sorsa később, a fordulat éve után megkínzatás vagy internálás lett. Becslések szerint rajtuk kívül még háromszázötven-négyszáz egyházi személy volt elkötelezve az ellenállásban, összesen tehát ötszáz pap és lelkész kockáztatta meggyőződésből az életét. Martin Gilbert Atlas of Jewis History című művében (Dorsett Press, 1977) Magyarországon huszonnyolc százalékra teszi a holokauszt idején áldozatul esett zsidók számát, míg a környező országok veszteségeit hetvennégy és nyolcvanöt százalék közé. Ha az általa megadott kétszázezer áldozattal szemben Stark Tamás számítását fogadjuk el – aki az összes forrást újra áttekintve az 1938-tól Magyarországhoz visszacsatolt területek veszteségeit is beszámítva összesen 424 ezerre teszi az áldozatok számát –, még akkor is aránytalanul nagy a különbség a szomszédos országokban és hazánkban áldozatul esett üldözöttek között, ami igen kiterjedt szervezett embermentésre utal. Bácsfainé Dr. Hévizi Józsa hangsúlyozta: a konferencia célja, hogy feltárják az egyéni helytállások mellett a mentésbe életük kockáztatásával bekapcsolódó szervezetek munkálkodását a Kárpát-medencéből meghívott kutatók segítségével. Dr. Latorcai Csaba helyettes államtitkár megnyitójában hangsúlyozta: „Érdemes volna úgy átformálnunk az emlékezés kultúráját, ahogyan azt ez a mai, az Erdélyi Szövetség által szervezett kiváló konferencia is teszi. Tisztelettel és kegyelettel emlékezve az ártatlan áldozatokra, megnevezve az embertelen és iszonyatos bűnök elkövetőit, figyelmünk középpontjába azonban az igaz embereket állítva. Megbecsüléssel és elismeréssel adózva azoknak, akik mások megmentésén fáradoztak sokszor a saját életük kockáztatásával, vagy éppen feláldozásával.” – Ezt követően felidézte Kriszten Rafael atya életének néhány epizódját, aki 1941–1946 között a Margit körúti ferences rendház házfőnök-plébánosaként, hogy mentse az üldözött zsidókat, megszervezte az üldözöttek átvételét a katolikus egyházba. Több száz kilométert gyalogolt, hogy a nunciatúrán kapott menleveleket a címzettekhez eljuttassa. Az általa vitt iratok segítségével egy teljes vasúti vagont fordítottak vissza, és így az odazsúfolt emberek megszabadultak a haláltól. Dr. Gaal György kolozsvári irodalom- és művelődéstörténész „Igaz emberek a Kincses Városban”című előadásában azokat a kolozsvári embermentőket mutatta be, akiknek sok ezren köszönhetik életüket. A kolozsvári téglagyár területén álló kényszerlakhelyre nemcsak a helyi zsidóságot zsúfolták be, hanem idehozták a bánffyhunyadi, hídalmási, kolozsborsai és szamosújvári járási gettók rabjait is. Így egyes vélekedések szerint közel 18 ezer zsidót gyűjtöttek össze a téglagyárban. 1944. május 25. és június 9. között hat szerelvénnyel, lepecsételt marhavagonokban szállították őket Auschwitzba. Mindössze egy 388 tagú csoportot hagytak hátra, akiket június 10-én Budapestre vittek, ott az úgynevezett „Kasztner-csoport” tagjaiként Bergen-Belsenbe, majd Svájcba jutottak és megmenekültek. A kolozsvári születésű Kasztner Rezső ügyvéd mentőakciója utóbb sok vitát váltott ki. Kasztner 1940 végén költözött Budapestre, s ott tagja lett a Zsidómentő Bizottságnak, amely titkos tárgyalásokat folytatva a német hatóságokkal – bizonyára tekintélyes összegekért – elérte, hogy egy külön szerelvénnyel végül 1684 zsidót kijuttasson Svájcba. Kasztner Rezső mellett még számosan érdemesek arra, hogy tevékenységük emlékét megőrizze az utókor. Márton Áron gyulafehérvári katolikus püspök levelet intézett mind a kolozsvári végrehajtó szervekhez, mind pedig a miniszterelnökhöz és a belügyminiszterhez, melyben felelősségükre figyelmeztette őket, és a zsidókat érintő rendeletek visszavonását szorgalmazta. Járosi Andor, a város evangélikus-lutheránus esperese kiérdemelte a „Szamos-parti város Wallenbergje” címet. A zsidótörvények bevezetése idején rendszeresen zsidók társaságában mutatkozott, prédikációiban az emberek közti egyenlőséget hirdette, és antedatált hamis keresztleveleket állított ki zsidók számára. Lakásába befogadta és rejtegette Kádár Imre színigazgató tizenöt éves lányát, annak ellenére, hogy az épület jó részében német katonák voltak elszállásolva. Bejárt barátaihoz a gettóba, s elérte Róth Marcell orvos és családja mentesítését a deportálástól. 1944 őszén a bevonuló szovjet csapatok letartóztatták, kényszermunka-táborba vitték, december 26-án az Ural vidéki Magnyitogorszk városában lelte halálát. 1999-ben Járosi Andort feleségével együtt a Yad Vashem Intézet az „Igaz keresztény” címmel tüntette ki Tóth József későbbi közgazdászprofesszor Nagyváradról Kolozsvárra vezényelt hadapród őrmesterként éppen annak a villának az öttagú családját mentette meg – a pincében elfalazott helyiségbe zárva őket –, amelynél elszállásolták. Szabó T. Attila nyelvészprofesszor saját korábbi tanára és kollégája, a Református Kollégium magyar szakos tanára és könyvtárnoka, Brüll Emánuel kiszabadítását érte el. Szabó T. Attila maga hozta ki a gettóból Brüllt. Mikó Imre jogász-politikus osztálytársát, Gyalui Rosenberger Béla műszerészt mentette ki a gettóból. Bánffy József báró saját gépkocsiján vitte Budapestre Róth Hugó közismert ügyvédet, s menekítette meg a gettótól. Péter Lajos baloldali érzelmű cipészmester Neumann Jenő ügyvédet saját műhelyében és házában bújtatta. Rajta kívül még hat politikai üldözöttnek nyújtott menedéket a pincéjében. Dr. Gaal György külön szólt azokról a kolozsvári orvosprofesszorokról, akik példát mutattak emberségből. Miskolczy Dezső ideggyógyász, akadémikus 1944–45-ben a felsőház tagja, az egyetem rektora volt. Az elmeklinikán tizenhat zsidót tartott beutalva, s így megmentette őket a deportálástól. Vitéz Haynal Imre bel- és szívgyógyász professzor e tanévben éppen a kar dékáni tisztségét töltötte be. Klinikáján több izraelita beteget kezelt fiktív diagnózissal. Haynal elutasította azt a minisztériumi rendeletet is, amely arra kötelezte volna, hogy zsidókat ne avassanak doktorrá. Klimkó Dezső sebészprofesszor szintén több veszélyeztetett személyt utalt be klinikájára. Csőgör Lajos fogorvos, a Bolyai Egyetem későbbi rektora rendelőjében rejtegette Szegő Júlia énekesnőt, Bartók-kutatót. A mentés egy különös módja volt a gyermekek fiktív örökbefogadása. A kétségbeesett szülők szívesen rábízták gyermekeiket egy-egy keresztény asszonyra, aki azokat sajátjaként tudta a hatóságok előtt feltüntetni. A magyar törvények lehetővé tették, hogy egészen kivételes érdemeket felmutató, a magyarsághoz hű személyeket hivatalból mentesítsenek a zsidótörvények hatálya alól. Kolozsvárt vagy 15-20 ilyen személyt emlegetnek. Köztük van Gyalui Farkas író, volt könyvtárigazgató, Steiner Pál volt sebésztanár, Kovács György színművész, Dobó Ferenc könyvesbolt-tulajdonos. Az átszöktetésre a várostól délre húzódó határvonalon külön személyek, többnyire helyismerettel rendelkező parasztok vállalkoztak. Dr. Kapronczay Károly professzor, az MTA doktora, egyetemi tanár (Semmelweis Egyetem) „A lengyel menekültügy szociális és politikai kérdései 1939–1945 között” címmel tartott előadást. A professzor elmondta, hogy a lengyelek gondozását végző két minisztérium – a Belügy- és a Honvédelmi Minisztérium – összehangolt tevékenysége eredményezte, hogy a második világháború poklában magyar földön százezer feletti lengyel emigráció – közülük mintegy öt-húszezer zsidó – valóban nyugodt feltételekre talált. Magyarország olyan intézményekkel rendelkezett, ami abban az időszakban páratlan volt egész Európában. Minden belépőt kereszténynek tekintve menekülttáborba irányítottak. A vallásukhoz ragaszkodó lengyel zsidók esetében annyit módosítottak, hogy valamelyik zsidó hitközség gondjaira bízták őket, nekik adták át a menekülteknek járó pénzügyi és természetbeli ellátást. A magyar–lengyel határ közelében működő menekülteket fogadó és regisztráló bizottságokat dr. Antall József (a néhai miniszterelnök édesapja), a Belügyminisztérium IX. osztályának vezetője irányította. Kérésére 1939. szeptember végén Budapesten megalakult a Lengyel Lelkészi Hivatal, amely minden lengyel menekültnek keresztény papírokat állított ki, így a hivatalos nyilvántartásokban csak elvétve lehetett zsidó vallásra utaló bejegyzéseket találni. Serédi bíboros is utasította papságát, hogy a hozzájuk forduló lengyel zsidóknak adjanak ki katolikus vallásról szóló igazolást, de óvta őket az erőteljes áttérítési szándéktól. A bíboros utasítására a zsidó értelmiség jeles tagjait Esztergomban helyezték el, olyan házakban, amelyek közel álltak az érseki palotához, és amelynek két kijárata volt, hogy a védett személyek veszély esetén könnyebben menekülhessenek. 1941 után sokuknak segítséget nyújtott a megszállási feladatokat ellátó magyar katonaság, akik vöröskeresztes sebesültszállító vonatokon és katonai szerelvényeken szöktették át a lengyel zsidókat Magyarországra. Baló Zoltán ezredes, a Honvédelmi Minisztérium 21. alosztályának, a hadifoglyokkal és lengyelekkel foglalkozó részlegének vezetője visszaemlékezésében külön szólt ezekről az akciókról, kiemelve Körmendy századost, aki rendszeresen járt át a galíciai területekre lengyel zsidókért. Ebben az időben Hitler határozottan követelte Horthy Miklós kormányzótól Kállay Miklós miniszterelnök leváltását, mivel nem kötelezte a magyarországi zsidókat a sárga csillag viselésére, nem távolította el őket a kulturális és gazdasági életből, és nem állította fel a gettókat. A sorozatos német tiltakozások miatt új formát kellett keresni a magyar földön tartózkodó lengyel zsidó gyerekek oktatására, mivel jelentős számban voltak olyanok, akik magukra maradtak (például szüleik koncentrációs táborokba tartó vonatokból dobták ki őket, és a magyar vöröskeresztesek mentették át őket magyar földre). Az árva zsidó gyerekek számára Vácott szervezték meg 1943 nyarán a Lengyel Menekült Árvák Otthonát. Móna Ilona nővér (Szociális Testvérek Társasága), akinek nevét a rendtársairól, Slachta Margitról és Salkaházi Sáráról írott monográfiái révén is ismerhetik olvasói, a konferencia alkalmával az egyszerű emberek – ápolónő, bádogos és vízszerelő, csendőr, festőművész, fogorvosi asszisztens, folyamőrtiszt, földbirtokos, földműves, gépkocsivezető, gyári munkás, házfelügyelő – hősiességéről beszélt, akik életük kockáztatásával tették keresztényi kötelességüket. Berény Imre újságíró A reggel című lap „Voltak jó emberek is…” címmel indított sorozatában 1945. április 23-án közölt egy cikket. A „Tündérmesébe illő riport egy munkásember, egy parasztasszony és egy hivatalnok életmentő hőstetteiről” egyik főhőse egy Király utcai ház házmestere, Varga József volt, aki kilenc embert mentett meg szoba-konyhás házmesteri lakásában. A házfelügyelő csőrepedés ürügyén elfalaztatta a lakással szomszédos üzlethelyiség egy részét, majd a lakásából egy „egérlyukat” nyitott, ahová a menekítettek átbújhattak. Varga József az újságíró kérdésére annyit mondott: „Megtettem, amit lehetett. Hozzám menekültek, segítettem rajtuk. Kérem szépen, emberek vagyunk.” A cikksorozat megjelenése után Berény Imre újságírót hivatalos intézkedésre elbocsátották, és mint újságíró sem dolgozhatott tovább. Az osztályharc korszakának eljövetelével először csendben, majd mind erősebben uralta az egyházellenes hang a sajtót. Innentől kezdve semmit sem lehetett arról írni, hogy számosan voltak olyanok, akik helyesen értett hitük parancsára segítettek az üldözötteken. Matuska Márton vajdasági újságíró „Egy nyomozó mártírhalála” címmel egy vajdasági rendőrtiszt életmentő tevékenységét mutatta be.2005. május 10-én Hegyi Margit budapesti lakos felkereste az újságírót és elmondta, hogy édesapja a frontról hazatérve, 1941 végén szerb és magyar barátaik unszolására belépett a rendőrséghez. A nagyapja is rendőr volt, aki e minőségében sok emberen segített, s a vajdaságiak megőrizték jó emlékezetükben. Az újvidéki razzia alatt teli volt a lakásuk, mert az apja, akiket csak tudott, összeszedett: ismerősöket, szerbeket, zsidókat. A rendőrség egyik teherautójával sikerült egy egész teherautónyi embert kimenteni; még a ruhásszekrényt is a padlóra fektették, hogy abban is tudjanak aludni. Később Hegyi Margit nagyapját áthelyezték Pestre, ahol az internálótáborból hozott ki embereket. Végül engesztelhetetlen kommunistaellenessége okozta halálát: 1945-ben a magyar hatóságok kiadták, s a szerbek kivégezték. Dr. Szekér Nóra, az Óbudai Egyetem adjunktusa új tudományos eredményeket feltáró előadásában számos konkrét példával illusztrálva részletesen bemutatta a Teleki Munkaközösségből kinövő Magyar Függetlenségi Mozgalom embermentő tevékenységét, amelyet Soós Géza személye kötött össze a katolikus és protestáns szervezetekkel a kormányzóig futó szálakkal. Nélkülük Angelo Rotta pápai nuncius és Raul Wallenberg sem tudta volna sikerrel véghezvinni embermentő tevékenységét. Az 1944-ben külföldre menekülő Soós Gézától a mentés teljes szervezetére, működésére vonatkozó anyag az amerikaiakhoz került, és ma ismeretlen helyen van. Dr. Csisztay Gizella polonista „Az ellenállástól Auschwitzig” című előadásában Kerényi Grácia életútját mutatta be. A jeles műfordító, a lengyel–magyar kapcsolatok legendás alakja a mai napig sokkal nagyobb megbecsülést kap Lengyelországban, mint idehaza. Kerényi Grácia kora legnagyobb ókortudósa, Kerényi Károly lánya volt. Édesapja mind a fasiszta, mind a kommunista diktatúra elől menekülni kényszerült, s végül Svájcban telepedett le. Amikor Magyarország 1939-ben befogadta és segítette a lengyel menekülteket, Kerényi Grácia is ott segített, ahol tudott. Ebben a munkában lengyelbarát szülei is támogatták. Így került kapcsolatba a magyarországi lengyel ellenállási mozgalommal és magával a lengyel nyelvvel. Grácia a műveltség terén is továbbvitte apja érdeklődését, 1943-ban a Pázmány Péter Tudományegyetemen latin–magyar–görög szakra jelentkezett. Mivel diáktársai körében egyre nyíltabban kritizálta a nácikat, egy feljelentés következtében 1944-ben a Gestapo letartóztatta. Bebörtönzése után Auschwitz poklába vezetett az út. Kerényi Grácia számára azonban még ez is új távlatokat nyitott: fogolytársnőitől megtanult lengyelül, a Bibliát már lengyelül olvasta. 1945-ben megmenekült a koncentrációs táborból, és négy év múlva már ő kezdeményezte az egyetemen a lengyel tanszék megalapítását. A kommunista diktatúrában mint Kerényi Károly lánya nemkívánatos személynek minősült (ráadásul nővére 1956-ban Amerikába emigrált), de így is mindent megtett a lengyel irodalom magyarországi megismertetéséért. Joggal nevezhetjük a lengyel kultúra magyar nagykövetének. Olyan kiváló ellenzéki írókat, költőket fordított, akiket a kultúrpolitika, a cenzúra teljesen ellehetetlenített, többek között Wiktor Woroszylski Magyar naplóját. Nemcsak a lengyel irodalmat közvetítette hazánkba, de a magyar kultúrát is Lengyelország felé. 1956-tól tevékenységét a III/III-as ügyosztály rendszeresen megfigyelte, jelentések készültek róla. Saját művei csak igen későn jelenhettek meg, ahogy állást is csak egy lengyel tanszékvezető közbenjárására kaphatott az ELTÉ-n. Kerényi Grácia a hazai ellenzék egyik vezéralakja volt, alapító tagja a SZETÁ-nak, a Szolidaritás mozgalom támogatója, a szükségállapot bevezetésekor lengyelbarát tüntetést szervezett. Temetéséből is ellenzéki tüntetés lett. Nevét Óbudán őrzi egy emléktábla, ám Lengyelországban sokkal nagyobb kultusz övezi tevékenységét, emlékét. Dupka György kárpátaljai író a vészkorszak kárpátaljai megpróbáltatásait, a zsidóság által 1938 és 1945 között elszenvedett üldöztetéseket mutatta be. Előadásában számos eddig ismeretlen adattal gazdagította a történettudományt, így kitért többek között a szovjetunióbeli menedékkeresésre, az „önmentés és önvesztés” kérdéseire, és az újrakezdés nehézségeire. Molnár Imre történész, diplomata Esterházy János gróf és a felvidéki magyarság zsidómentő tevékenységéről beszélt. Bácsfainé Dr. Hévizi Józsa történelemtanár, az Erdélyi Szövetség elnöke ismertette a budafoki papok és az ott működő Ferences Szegénygondozó Nővérek, egyszerű emberek zsidómentő tevékenységét. Bemutatta a fehérvári egyházmegye intézkedéseit a keresztény ifjúság Volksbundtól való távoltartására, továbbá a papok bekapcsolódását az egyházmegyén keresztül az embermentő tevékenységbe. A konferencia szerteágazó témaköreit hozzászólások is gazdagították. Felszólalt Reiner Péter, aki megosztotta a közönséggel, hogy Dupka György meghívására részt vesz és megszólal majd a Beregszászon a november 22-én rendezendő emlékkonferencián, mely a Szolyván létesített bolsevista megsemmisítő- és haláltáborról, és az ott ártatlanul meggyilkolt közel ötvenezer magyar mártírunkról szól majd, a tábor létesítése 70. évfordulóján. „Amikor előzetes egyeztetés alapján megszólaltam az »Embermentés a vészkorszakban« című konferencián, éppen soha nem tagadott származásom okán nem hallgathattam” – hangsúlyozta Reiner Péter. Véleménye szerint a hazai média által méltatlanul agyonhallgatott konferencia méregként fog hatni vadonatúj feltárt tényeivel a hazai balliberális közvélekedésre. Sajnos sokan, akiknek már rég meg kellett volna szólalniuk, némák maradnak, mert rossz értelemben vett öncenzúrájuk lakatja hallgatásra kényszeríti őket. „Számomra elfogadhatatlan az a beidegződött kettős mérce, hogy aki a balliberális gondolkodással esetleg vitába száll, az antiszemita” – fogalmazott Reiner Péter. Ha létezik ma hazánkban – mert valóban létezik – antiszemitizmus, az nagyrészt a tudatosan származásukat tagadó, hitehagyott zsidóságunknak is köszönhető. Az előadó kiemelte, kizárólag történelmi tényekre támaszkodó kutatásai közben családja tragédiája is szeme előtt lebeg, akik jórészét a náci koncentrációs táborokban vesztette el, de soha nem felejti el családja azon részét sem, akik a második világháború során munkaszolgálatosként orosz hadifogságba kerülve bolsevik megsemmisítő táborokban haltak mártírhalált. „Tudatosan sértek megszólalásaimmal érdekeket abból a célból, hogy hiteltelenné tegyem a marxista történelemhamisításokat” – emelte ki az előadó, aki szándéka szerint további harcot indít az igazságtételért a belpolitikában. Meglátása szerint végül elkerülhetetlenül szükséges lesz a hazai zsidóságnak a kommunista rendszerben a náci rémtettek megtorlásaként elkövetett népellenes, háborús bűntetteit elítélni. (Természetesen nem származás alapján.) Erre konszenzusos alapon kell majd törvényeket hozni, bár nem lesz könnyű. „Kötelességünk a hazánkban otthont találó és többségében magyarként hazájukat szerető zsidóságunk hiteles történelmi tényekre támaszkodó bemutatása, hogy ellensúlyozhassuk a Trianon tragédiáját is okozó baloldali, bolsevista, túlhangsúlyozott zsidóképet” – zárta hozzászólását Reiner Péter. A konferencia végén hozzászólók között a mikrofonhoz lépett többek között Szent-Iványi Domokos özvegye és hagyatékának gondozója is, aki hangsúlyozta, milyen fontos az új generációkkal is megismertetni azok példáját, akikről itt megemlékeztek a konferencián. Laik Eszter irodalmijelen.hu 2016. január 17.Bátor erdélyi magyarok, igazi hősökHallottak már Haynal Imréről, Bányai Júliáról, Pásint Ödönről vagy Papp Simonról? Valószínűleg nem, pedig erdélyiek voltak, s emberként-szakemberként nem hétköznapiak. Értelmiségi- és pedagógus körökben szokás fanyalogni Nyáry Krisztián kapcsán. Ez nem is csoda, hiszen a magyar irodalom nagyjainak magánéletét bemutató, Így szerettek ők kötetek szerzője hozzá mert nyúlni egy félig-meddig tabunak számító témához, tehát volt egy eredeti ötlete, amit alapos tárgyismeret birtokában, élvezetesen és humorosan, egyszóval jól írt meg, s a mű közönségkedvenc lett. Az eredetiség, szakmai hozzáértés és siker - ráadásul nem csak erkölcsi, hanem anyagi is - pedig egy olyan egyveleg, amit mifelénk nem könnyen bocsátanak meg. Azonban nem Nyáry két sikerkönyvét akarom most megvédeni, arra sem a kötetek, sem pedig szerzőjük nem szorul rá. Az ok, amiért másfél-két órára a számítógép elé cövekeltem magam, a Magvető Könyvkiadó igazgatójának 2015-ben megjelent kötetei, az Igazi hősök és a Merész magyarok. Ezekben a szerző összesen 63 embernek állít emléket, olyanoknak, akikben volt bátorság álmodni, és valóra váltani az álmukat, akkor is ha ehhez puszta ököllel kellett rést ütni az értetlenség, ostobaság és rosszindulat öles falán, vagy embernek maradni, tudatosan felvállalva annak minden következményét, az embertelenségnek különböző gyalázatos ideológiákkal fémjelzett időszakaiban. Zseniális olajkutató, meg nem alkuvó szívsebész Olvasván a két válogatást, növekvő büszkeséggel töltött el, hogy a Nyáry Krisztián hősei között szép számmal akadnak erdélyi férfiak, asszonyok. A kötetekben szereplő tucatnyi földink közül jószerivel csak Márton Áron számít közismertnek, aki, mint “Erdély rendíthetetlen püspöke” került be az összeállításba. A szerző ezekkel a szavakkal zárja Márton Áron bemutatását: Az emberség és a kérlelhetetlen becsület nem számít csodának, sokkal több annál. Az erdélyi közvélemény számára ugyanakkor szinte teljesen ismeretlen a Torockószentgyörgyön született Pásint Ödön, Bethlen István közeli munkatársa, aki évtizedeken át töltött be magas hivatalnoki funkciókat a magyar államapparátusban, a nyilasokat és a kommunistákat azonban nem volt hajlandó szolgálni. Úgyszintén kevesen hallottak a Kapnikbányán született, Nagybányán érettségizett Papp Simonról, aki a 20-as évektől kezdve a világ egyik legjobb kőolajkutatója volt, ami nem mentette meg attól, hogy 1949-ben koncepciós peren ítéljék el. A besztercei Haynal Imre neve is kevesek számára cseng ismerősen, pedig nem csak szívspecialistaként számított világszínvonalú szakembernek, hanem számos alkalommal emberségből is jelesre vizsgázott: a kolozsvári belgyógyászati klinikán, melynek a bécsi döntést követően a vezetője volt, zsidókat bujtatott, 56-ban pedig, mint a budapesti II. számú Belgyógyászati Klinika igazgatója, megvédte az intézmény kommunista funkcionáriusait. A Kádár-rendszerrel nem alkudott meg, ezért kényszernyugdíjazták. Bár Gyulafehérváron született, s ott töltötte gyermekéveit, kvázi névtelennek számít Erdélyben Bay Zoltán. A kiváló fizikus, aki többek között az amerikai szabványügyi hivatal vezetője volt, több nemzetközi jelentőségű találmány megalkotója, 2003 óta egy kisbolygó viseli a nevét. Annak a Bányai Júliának a neve sem cseng ismerősen, aki Vízaknán látta meg a napvilágot, a szabadságharcban századosi rangig vitte, majd Világost követően az emigrációt választotta, s Kairóban, étterem- és panziótulajdonosként hunyt el. Varga Katalinnak volt némi kultusza a kommunista időkben, s jelenleg is viselik a nevét utcák erdélyi településeken, ám a magyar köztudatból kikopott, valószínűleg mivel nem tudunk mit kezdeni azzal, hogy magyarként a társadalmilag elnyomott mócok szószólója volt. Lehet, ő úgy gondolta, az igazságnak nincs nemzetisége. Román név, magyar szív Mindkét kötetbe bekerült egy-egy román származású hős: az albisi Irinyi János és a nagyváradi Gozsdu Manó. Előbbit, kinek eredeti családneve Irimie, öntudata azonban száz százalékig magyar volt, a gyufa feltalálójaként tartjuk számon, ami nem felel meg a valóságnak. Nem kisebb jelentőségű azonban a biztonságos dörzsgyufa megalkotása sem, ami valóban Irinyi érdeme. Utóbbinak a neve a budapesti Gozsdu-udvar miatt csenghet ismerősen, Nagyváradon pedig iskola, emléktábla, szobor és utca őrzi az emlékét, azt azonban, hogy éppannyira volt magyar, mint román hazafi, nagyon kevesen tudják, vagy ha tudják is, nem beszélnek róla. Ő volt az első ügyvéd, aki magyar nyelvű keresetet nyújtott be a pesti és a budai tanácsokhoz, részt vett a nemzetiségi törvény előkészítésében, volt főispán, a főrendiház főjegyzője és a legfőbb ítélőszék tagja. Richter is nálunk tanult Bár Budapesten születtek, Madzsar József és Bédy-Schwimmer Rózsa is a tágabb értelemben vett Erdélyben nőttek fel, előbbi Nagykárolyban, utóbbi pedig Temesváron. Madzsar tragikus sorsú orvos-polihisztor volt: Magyarországon elsőként alkalmazta a fogászatban a röntgent és a műtéti altatást, létrehozta a Fővárosi Könyvtár fiókkönyvtári hálózatát és az első gyermekkönyvtárat, valamint a védőnő-hálózatot. Utóbbi nemzetközileg elismert nőjogi aktivista és pacifista volt, az I. világháború befejezését célzó legnagyobb hatású békekezdeményezés elindítója, melyben aktív részt vállalt az amerikai gépkocsigyáros, Henry Ford is. IV. Károlytól eltérően boldoggá nem avatták, ellenben 1937-ben megkapta a Világbéke-díjat, 1948-ban pedig Nobel-békedíjra jelölték. Volt kapcsolata Erdéllyel Richter Gedeonnak, a magyar gyógyszeripar megteremtőjének is, aki a kolozsvári egyetemen szerzett gyógyszerészgyakornoki diplomat. Lélekemelő, s egyúttal megrázó olvasmány Nyáry Krisztián két legutóbbi kötete. Kevéssé ismert életutak bemutatása révén szólnak az emberi nagyságról, bátorságról, kreativitásról, önfeláldozásról, kitartásról, szorgalomról, szolidaritásról, de megmutatnak temérdek szennyet is, a korlátoltságot, az érdemekre magasról fittyet hányó arroganciát, az agyalágyult nemzeti- és faji gőgöt, a hangzatos szólamok mögé bújtatott gonosz ideológiákból fakadó pusztítást. Tanulságos könyvek, melyekből a magyarság elmúlt két évszázadának szubjektív, rendhagyó, nagyon emberközeli története sejlik fel. Pengő Zoltán. maszol.ro 2016. július 25.Nem zsidókat, hanem betegeket gyógyítunkAz első világháború frontján kezdte pályáját, majd már nemzetközi hírű szívgyógyászként történelmi időkben állt helyt a Kolozsvári egyetemen, később a kommunista hatalom elől sem hátrált meg. Haynal Imrét karcos modora és meg nem alkuvó természete ellenére betegei és kollégái is nagyra becsülték, emberek ezreit mentette meg, ám végül ez sem segített rajta. Nyáry Krisztián a BBC Historyban olvasható portrésorozatában emlékezett meg róla. Amikor 1944 augusztusában a szovjet hadsereg elérte Erdély határát, a magyar kormány elrendelte a Kolozsvári tudományegyetem nyugatra menekítését és az értékes felszerelés elszállítását. Az orvosi kar 52 éves dékánja, a Budapestről érkezett Haynal Imre professzor az egyetem rektorával együtt nyíltan megtagadta a kiürítési parancsot, és meghirdették a tanév megtartását. Haynal Imre nem először mondott nemet a hivatalos kormányzati utasításokra, korábban nem volt hajlandó felmondani zsidó munkatársainak, és üldözöttek százainak nyújtott menedéket klinikáján. Az egyetem kapujában egyedül nézett farkasszemet a zsidó hallgatók kiűzésére érkező csőcselékkel, és sikerült megállítania őket. Ugyanígy állította meg a magyar csapatok kivonulása után a klinika átvételére érkező román küldöttséget is. Régi nemesi családban született 1892-ben az erdélyi Beszterce városában. Apja a helyi kórház főorvosaként fontosnak tartotta, hogy a városban többségben lévő szászokkal és a környékbeli falvak román lakóival anyanyelvükön értsen szót. Négy gyermekét vallási és nemzetiségi türelemre nevelte, és ügyelt rá, hogy mindhárom erdélyi nyelvet magas fokon elsajátítsák. Imrét a német tannyelvű evangélikus gimnáziumba íratta be, aki innen jelentkezett a Kolozsvári egyetem orvoskarára. Haynal Imre később legendássá vált lobbanékony természete már kezdő medikus korában megmutatkozott: az egyetemi laborban szakmai vitába keveredett egy csoporttársával, a vita tettlegességig fajult, amiből az ellenfél sebesülésével záródó kardpárbaj keveredett. 1915-ben orvosi diplomájával együtt kapta meg a katonai behívóját. Katonaorvosként szolgált a montenegrói, az orosz és olasz frontokon, s közben szép lassan elfogytak a fölé rendelt orvosi elöljárók. Az isonzói csatában fiatal kora ellenére már egy gyalogezred főorvosaként vett részt. Egy robbanástól dobhártyaszakadást kapott, ami miatt egész későbbi életében rosszul hallott, de sebesülten is tovább mentette a betegeket. A frontról hazatérve a III. sz. Belgyógyászati Klinikára került, Korányi Sándor professzor mellé, akit egész további pályafutása során példaképének tartott. Folyamatosan képezte magát, Kölnben, Bécsben, majd Londonban töltött hosszabb időt gyakorlaton. A szívgyógyászat legfrissebb nemzetközi eredményeit honosította meg idehaza, Magyarországon ő volt az EKG bevezetésének úttörője. Később a pajzsmirigy megbetegedéseknek is szakértőjévé vált, ő számított a modern endokrinológia első hazai képviselőjének. Már a Szent Rókus Kórház főorvosaként dolgozott, amikor egyetemi tanári címet kapott. Tanítványai lelkesedtek érte, feljebbvalói viszont nehezen szokták meg, hogy egyáltalán nem hajolt meg semmilyen tekintély előtt, az általa helyesnek ítélt diagnózist bárkivel szemben kész volt harcosan megvédeni. Karcos modorához különleges empátia is társult, a szívpanaszok miatt hozzá fordulók félelmeit mindig képes volt eloszlatni. Rátette a kezét a beteg szívére, és azt mondta: „Itt vagyok, nyugodjon meg, és a szíve is megnyugszik.” Feljegyezték róla, hogy nem egyszer ő adott pénzt a szegényebb betegeknek a drága szívgyógyszerekre. Az „első református szent” Sok kortársa írta le igazi angol úriemberként – örökké füstölgő szivarral a szájában, gőzölgő Earl Grey teával az asztalán, zsebórával a mellényzsebében. De a külsőségek mellett politikai ízlése is angolos volt, sokszor ismételgette, hogy briteket tartja „az egyetlen felnőtt nemzetnek”. Sokra becsülte az angolbarát Bethlen Istvánt, Horthy Miklóst viszont gyenge képességű politikusnak tartotta. Író barátai közé tartozott Szabó Lőrinc, Márai Sándor, Illyés Gyula és Tamási Áron. Mélyen hívő katolikus volt, de ez nem akadályozta meg abban, hogy református lányt vegyen feleségül. Feleségét, Nagy Margitot Tamási Áron az „első református szentnek” nevezte, s nem véletlenül. Haynal Imre nehezen tudott ellenállni a szép asszonyoknak, s kalandjai nem mindig mAradtak titokban. Az 1930-as évek végén a házaspár külön hálószobába költözött, de elválni nem akartak egymástól. 1940-ben, Észak-Erdély visszacsatolása után újraindult a magyar egyetem Kolozsváron. Haynal Imrét a kultuszminiszter Hóman Bálint kérte fel, hogy vegye át az egyetem belgyógyászati klinikájának vezetését, és felügyelje az erdélyi orvosképzést. Megismerkedett egy erdélyi örmény asszonnyal, aki egy angol népszövetségi diplomata felesége volt. Haynal Imre és Magdalena Butterworth – vagy Bibi, ahogy mindenki hívta – életük végéig meg-megújuló szerelmi viszonyt folytattak egymással. A kapcsolatról mindenki tudott, de az orvost nem érdekelte az úri társaság rosszallása. 1944-ben megtagadta az őt kinevező vallás- és közoktatásügyi miniszter kérését, hogy ne avassanak zsidókat doktorrá. A miniszternek nincs beleszólása az egyetem autonóm döntéseibe, tanácsra pedig nem szorulunk rá – üzente vissza. Amikor megválasztották az orvoskar dékánjának, nemcsak a zsidó diákokat elzavarni akaró tömeggel szállt szembe, hanem az embertelen törvényekkel is. Kollégáinak a magasabb erkölcsi törvényekre hivatkozott: „Ne féljetek hippokratészi eskütöktől, adjátok annak szellemében nyugodt lelkiismerettel a hamis orvosi bizonyítványokat az emberi tisztesség nevében, a könyörületesség nevében, az Isten nevében.” Több száz üldözöttet vett fel betegként a klinikára, amely egy idő után annyira zsúfolt volt, hogy a folyosón is emberek aludtak. Amikor a csendőrök megpróbáltak razziát tartani a kórházban, Haynal emelet hangon utasította ki őket: „Itt nem zsidókat, hanem betegeket gyógyítunk!” Ha eltávolítják a Lenin-oltárt, leszedhetik a másikat is Haynal Imre a háború után Miskolczy Dezső rektorral együtt még megmentette a magyar egyetemet a bezárástól, majd visszatért Budapestre. 1946. elején átvette a II. sz. Belgyógyászati Klinika vezetését. Kórháza ezúttal is nyitva állt az üldözöttek, köztük egykori katonatisztek és arisztokraták előtt. Ahogy a kommunista diktatúra fokozatosan kiépült, úgy került Haynal egyre többször konfliktusba a hatalommal. Először azt vetették a szemére, hogy osztályidegeneket kezel a klinikáján, ő pedig ugyanazt kiabálta kritikusainak, mint Kolozsváron: „Én nem nézem senki származását, nálam betegek vannak csak, azokat gyógyítom!” Más módon sem volt hajlandó beállni a sorba. Amikor a párttitkár kihelyezte a kórház folyosójára az első Lenin-képet, Haynal egy Szűz Mária-oltárt rakott ki vele szemben. „Ha eltávolítják a Lenin-oltárt, leszedhetik a másikat is” – üzente, és meg is tették a kedvéért. Egy ízben maga Rákosi Mátyás hívta telefonon, és pártbeli riválisa, Gerő Ernő feleségének állapotáról érdeklődött. „Engem az orvosi titoktartás esküje köt, információt nem adhatok” – válaszolta a professzor és letette a telefont. Szókimondása és érdes stílusa hihetetlenül népszerűvé tette hallgatói előtt is. Klinikája nemzetközi szinten is kiemelkedő színvonalúnak számított, mivel minden kollégájától megkövetelte a tudományos munkát. 1956-ban közvetlenül nem vett részt a forradalmi eseményekben, de másokkal együtt ő is szorgalmazta az alkalmatlannak bizonyult rektor leváltását. Munkatársait emberséges magatartásra szólította fel, így klinikáján egyetlen kommunista funkcionáriusnak sem esett bántódása. Bár fia és számos barátja mellett kedvese, Bibi is nyugatra menekült, Haynal Imre nem akarta elhagyni az országot. Biztosan Nobel-díjas, ha nem Magyarországon él A kádári hatalom más párton kívüli értelmiségiekkel együtt őt is megpróbálta magához édesgetni, 1957-ben a Kossuth-díjat is megkapta. Csalódniuk kellett: Haynal Imre semmilyen módon nem vált a rendszer kiszolgálójává. Egy egyetemi gyűlésen az újra kinevezett rektor addig szónokolt az ’56-os „ellenforradalmi eseményekről”, amíg Haynal dühösen félbe nem szakította: „Hogy mersz te a forradalomról beszélni? Hiszen te az egész idő alatt a budin ültél!” Ezután felállt, visszament az irodájába, és elkezdte a holmijait pakolni. Tudta, hogy a nyilvános nevetségessé tételt már nem fogják elnézni neki. Néhány nap múlva megkapta a határozatot a kényszernyugdíjazásáról. Haynal Imre nem tudott betegei és tudományos kutatásai nélkül élni, ezért levélben fordult Kádár Jánoshoz, hogy továbbra is dolgozhasson. A pártfőtitkár személyesen írta meg neki az ítéletét: „Be kell látnia Önnek, hogy a húrt túlfeszítette és egy állam sem engedhet meg önmagával szemben olyan nyilvános arculcsapásokat, mint amelyeket Ön megengedett magának a mi munkás-paraszt államunkkal szemben.” A mindig tettre kész orvos ezután 1972-ig, amíg egészsége megengedte, magánpraxist folytatott. Nehezen élte meg, hogy eltávolítása után klinikája lassan pusztulni kezdett, és a szeme láttára veszítette el nemzetközi presztízsét. Még 80 éves korában is publikált, számos külföldi akadémia és tudományos társaság választotta tiszteletbeli tagjává. Hosszú, aktív időskor után, 86 éves korában került kórházba. Szobája előtt két asszony vigyázta az álmát: a felesége és a betegség hírére külföldről hazatért Bibi. Elhívták a tanítványait is, hogy elbúcsúzhasson tőlük. – Hogy van professzor úr? – kérdezte egyikük. – Jól – válaszolt, és a fal felé fordult. Néhány perccel később már nem élt. „Biztosan Nobel-díjas, ha nem ezen a Magyarországon él és gyógyít” – mondta róla egy professzortársa. Így is minden idők legnagyobb magyar szívspecialistája volt, aki emberek ezreinek életét mentette meg orvosként és becsületes, bátor emberként. NYÁRY KRISZTIÁN index.hu 2017. január 12.Az erdélyi magyar sebészet története (2.)Leróni az adósságot A Magyar Sebész Társaság elmúlt tíz éve (2006-2016) című elegáns, szép könyvben jelent meg dr. Péterffy Árpád nyugalmazott szívsebészprofesszor 23 oldalas tanulmánya az erdélyi magyar sebészet történetéről. A tanulmány első részében a szerző végigköveti azt a viszontagságos utat, amelyet a II. József által líceummá (lyceum) visszaminősített kolozsvári egyetem utódintézete tett meg, ahol két évig tartó oktatás keretében képeztek sebész- és szülészmestereket. A nehézségeknek a kolozsváriMagyar Királyi Ferenc József Tudományegyetem 1872-es megalapítása vetett végett. A századfordulón bekövetkezett fellendülés során 63 egyetemi épület készült el, amelyekre a magyar állam sok millió koronát költött, és amelyeket 1919. május 12-én Scheller István rektor át kellett adjon a román egyetemnek – számoltunk be a legfontosabb adatokról a tanulmány ismertetésének első részében. A folytatásban azt olvashatjuk, hogy az elkövetkező években az egyetemi klinikákat jobbára csak a román lakosok vették igénybe, ezért Kolozsvár és környéke magyar lakosságának kórházi ellátására magánkórházak alakultak. 1920-ban Mátyás Mátyás sebészorvos a Monostori úton nyitotta meg a Park szanatóriumot, ahol széles körű orvosi ellátást nyújtottak több területen is. 1933-ban nyílt meg a Református Diakonissza Kórházdr. Filep Gyula belgyógyász igazgató orvos vezetésével, 24 diakonisszával és Kolozsváron diplomázott fiatal orvosokkal, mint például Kelemen László, Péterffy Pál és mások. Az 1944. június 2-i amerikai szőnyegbombázásban találat érte a kórházat, aminek következtében három nővér és egy orvos meghalt. Bár a háború befejeződése után a kórházat újraindította az egyház, 1948-ban államosították, és azóta sem adta vissza a román állam – jegyzi meg a szerző. A kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem történetében 1940-ben a II. bécsi döntés hozott újabb fordulatot. Észak-Erdély visszacsatolása nyomán a román egyetem a teljes felszereléssel Nagyszebenbe és Temesvárra költözött. Ahhoz, hogy a lecsupaszított épületekbe visszatérhessenek a tanárok és hallgatók, a magyar állam 5 millió amerikai dollárnak megfelelő 26 millió aranypengőt költött. 1940 októberében Bartók György rektor vette át az egyetem vezetését. Az orvosi kar 18 tanszékkel indult újra. A tanári kart úgy választották ki, hogy előnyt élveztek az erdélyi professzorok, de egyharmaduk anyaországi volt, köztük Ludányi György,Krompecher István, Miskolczy Dezső, Haynal Imre, Klimkó Dezső, a sebészet professzora, akinek tehetséges tanítványai az erdélyi magyar sebészeti iskola elismert képviselőivé váltak. Az 1940-ben tartott felvételi vizsga nyomán 180 hallgató kezdhette meg az első évet a kolozsvári magyar egyetemen. A zsidó lakosság deportálása és az 1944. június 2-i amerikai terrorbombázás súlyos veszteségeket okozott. A már említett református kórház mellett ugyanis még kettőt ért bombatámadás, az ország legkorszerűbben felszerelt ortopédiai klinikáján 16 beteg halt meg. A bombatámadásban 362 civil, 32 honvéd és 65 német katona vesztette életét. A két sebészeti klinikán a támadást követően kezdetben napi 150 műtétet végeztek, hogy a 400 sebesültet ellássák. Klimkó Dezső érdeme, hogy egy bombabiztos sebészeti műtő létrehozását javasolta, amit az új klinika alagsorában alakítottak ki. 1944 augusztusában a kormány elrendelte a kolozsvári egyetem kiürítését. Az egyetem vezetői maradtak, de a két sebészeti klinika professzora, ahogy a tanárok többsége is, elmenekült. A hadikórháznak átvett „új klinika” katonai parancsnoka dr. Péterffy Pál főorvosra bízta a szakmai irányítást. A szeptemberi tordai csata idején csak az orvostanhallgatók bevonásával tudták ellátni a súlyos sebesülteket, köztük a szovjet hadifoglyokat is. Tisztességes hozzáállását azzal ismerték el, hogy a szovjet hadikórházban folytathatta tevékenységét. A szovjet csapatok október 11-én foglalták el Kolozsvárt. Pár nappal később a Nagyszebenben működő román egyetem vezetői a csendőrség támogatásával Miskolczy Dezső kolozsvári rektortól az egyetem azonnali átadását követelték, amit a rektor visszautasított. A kérést a szovjetek sem támogatták, a kolozsvári klinikákon ugyanis száz szovjet katonát ápoltak. A szovjet katonai közigazgatás bevezetése tette lehetővé, hogy 1944. december elején újrainduljon a magyar egyetem – számol be az eseményekről Péterffy Árpád. A továbbiakban azt írja, hogy az 1945-ben megalakuló Groza-kormány „trükkös” megoldáshoz folyamodott. A közelmúltban oly sokat emlegetett 1945. május végi 406-os és 407-es számú királyi törvényrendeletekkel az I. Ferdinánd Tudományegyetem visszatérhetett 1940 előtt használt kolozsvári helyiségeibe. A Ferenc József tudományegyetem 1945 májusában jogutód nélkül megszűnt, és 1945. június elsejétől az említett román királyi rendelettel magyar nyelvű tudományegyetem létesült, amely még abban az évben felvette a Bolyai Tudományegyetem nevet. Ez a rendelet megszüntette a jogfolytonosságot a régi és az új kolozsvári magyar egyetemek között, bár az új a réginek a tanári karára épült. Mindezek ellenére a magyarok örültek, hogy továbbra is van magyar egyetem, a román félnek jól fogott a gesztus a párizsi béketárgyalások során – olvashatjuk a tanulmányban. A kolozsvári magyar egyetem orvosi kara 1945-ben kénytelen volt Marosvásárhelyre költözni, mert a királyi rendeletben megfogalmazott előírások ellenére a román fél Kolozsváron nem biztosított számára helyet. Az alapítás 70. évfordulója kapcsán az egyetem történetét meghamisító táblát helyeztek el a marosvásárhelyi épület előcsarnokában. A tiltakozások következtében a valós tényeket ismertető kétnyelvű tábla is a királyt ábrázoló dombormű alá került, de a téves adatokat hirdető feliratot az egyetem vezetősége nem távolította el – kapcsolja össze a múltat a mával a tanulmány szerzője. Bodolai Gyöngyi Népújság (Marosvásárhely) lapozás: 1-12
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
